1
0
Kovács Márton évtizedeken át a rejtőzködő népi költők közé tartozott, akik a polgári munka szünetében jelentéktelennek tűnő papírfecnikre írták apró betűs soraikat (hogy nehezen lehessen olvasni) – egy-egy szót, mint például Erdély, Kárpát-medence csupán kezdőbetűikkel jelölve, hogy baj ne legyen, ha esetleg rábukkan valaki. A szásznyíresi gazdálkodó családból származó, ma már nyugdíjas sofőr örömét, bánatát költői sorokba örökítette; olyan versekbe, amik – vallomása szerint – annyiban hasonlítanak a „hivatalos” irodalom alkotásaihoz, amennyiben a forrásvíz a boltokban kapható üdítőitalokhoz. Hálás vagyok, hogy gondozhattam ezeket a kéziratokat.
Kovács Mártonnak már a születése is érdekesen alakult. Aznap látta meg a napvilágot, amikor a Kormányzó első fiú unokája: 1941. január 17-én. Erről egy aranyozott keretű, nagy oklevél tesz bizonyságot a versíró szásznyíresi lakásának falán. Marci bácsi szerint e jeles napon született erdélyi fiúkat számon tartották a fővárosban, és hathónaponként élelmiszer- illetve ruhacsomagot küldtek számukra. Az volt a terv, hogy testi-szellemi fejlődésüket figyelemmel kísérik, és hogy az iskoláskort elérvén egy különleges osztályba tömörülve tanulnak majd Budapesten. De a történelem másként alakult. Marci bácsi senkit nem ismer a több mint húsz erdélyi fiú közül, akik vele egy napon születtek.
A kommunizmus, a családi életében bekövetkezett megpróbáltatások viharaiban az íráshoz menekült, és mára – nagy terjedelműnek nem mondható, mégis – jelentős „életművet” tudhat magáénak. Az írásokból árad a szülőföld, az anyanyelv iránti konok ragaszkodás, ugyanakkor minden más, értékes kultúrát kellőképpen megbecsülő európaiság. Marci bácsi viszolyog a szellemi földhözragadtságtól, a „balkanizmus” gondolatától. A Biblia mellett magyar klasszikusokat olvas, helytörténeti monográfiákat, s egyedül gondozza állatait, virágos kertjét a ház előtt és a szívének kedves kis cinegéket. A múlt szép emlékeit, hasznos tudnivalóit, az emberséget szeretné unokáira hagyni örökül.
A Déstől mintegy 10 km-re délkeletre fekvő, a Mezőség kapujának is nevezett Nyíres keletkezéséről eddig meg nem cáfolt elmélete van Kovács Mártonnak, amit több mint ötszáz versszakos, izgalmas, meseszerű történetben fejtett ki. 1330-ban a település nevét Nyres alakban találjuk, a szász telepesekre utaló előtag csak 1456-ban jelenik meg. Szabó T. Attila szerint a falu neve nem a nyírfákra, hanem a szó ómagyar „mocsár” jelentésére utal. Kovács Márton azonban elképzelhetőnek tartja, hogy a település határában a római kor óta bányászott só révén nyírségiek telepedtek meg a faluban. A verses mese, az Álom a Bándó-völgyében a Bándó-patak által érintett településeken játszódik a Csabában fakadt forrástól kezdve Bálványosváralján, Nyíresen, és a Kornisok fészkén, Szentbenedeken át Dés városáig. Gyermekek és felnőttek számára egyaránt élvezetes olvasmány lehet, a kutatók számára pedig értékes forrásanyag. 2015-ben teljes terjedelmében közölte az Erdélyi Múzeum Emberek és kontextusok sorozatának Lokális történelmek című kötete.
Kovács Mártont többen is felkeresték élete és írásai iránt érdeklődve. A Duna Televízió a népi költő hetvenegyedik születésnapja kapcsán Barlay Tamás és Mucsányi János közreműködésével portréműsort sugárzott 2012 elején (Isten kezében). Életinterjút készített Kovács Mártonnal a jeles néprajzkutató, antropológus Keszeg Vilmos is. Egy nagy csoporttal a zamárdi (Mo.) Tájház és Közösségi Ház igazgatója, Gál Péter is meglepte Marci bácsit. Ilyenkor előkerülnek a régi iratok, fényképek, emlékek, új versek, és mindenki gazdagodik egy maradandó élménnyel: a költő is, és az is, aki meghallgatja őt.
Kiss Lehel
Végezetül pedig egy versrészlet Kovács Márton munkásságából:
ÁLOM A BÁNDÓ-VÖLGYÉBEN (ELŐSZÓ) Múlt időket felidézve, Őseinkre emlékezve – hogy kik voltak, honnan jöttek – Egy szép regét elbeszélek. Szállt a mese szájról szájra, Nagyapákról unokákra. Az unokák megvénhedtek, Ők is tovább mesélgettek. Legelésző nyájak mellett Kisbojtárnak mese kellett. Szállt a mese szájról szájra, Ősidőkből ifjúságra. Teltek-múltak emberöltők, S ma már új szelek járnak: Nagyapóknak szép regéje Nem kell az unokáknak. Összeszedtem egy maréknyit, Mint az elhullott kalászt, S aki szeret szépet és jót, Annak adom, íme, át. Szálljon tovább hát az ének, Őseinknek regéje, Tudomásul a jövőnek, S Isten dicsőségére!
