3
0
Épp olyan ez, mint tavaly karácsonykor. Nem lett jobb, és nem sokkal lett rosszabb sem, csak a forószegi levegő lett csípősebb. A ruhám éppen olyan fagyos és elavult, mint tavaly ilyenkor, de nem panaszkodom hisz van akinek ennyi sincs. A csorgó sikátoron felfele menet, a nagyhétre vonuló felnőttek látván, felteszek egy kérdést magamban. Vajon melyik a jobb, az ha van egy jól kibélelt ruhád ami a tested melegíti, vagy az ha meleg ruhád ugyan nincsen, de a szíved melegsége a családod szeretetétől forró? Miközben keresem a megfelelő választ a saját kérdésemre, akarva, de még akaratlanul is észrevenném a velem szembejövő társaságot, akik látszólag nagy hűséggel és lelkesedéssel sietnek a templom felé. Nem sokat időzők el az előbb látottakon, mivel a kérdésre a válaszom nem csak hogy eszembe jut, de még nagyon is szúrja szívemet. Mit meg nem adnék azért, hogy újra édesanyám karjaiba vessem magamat, figyelvén apám reakcióját, aki már alig várja, hogy őt is sorra vegyem. Mit meg nem tennék azért, hogy most viszont láthassam őket újra, de tudom, hogy ez a képzelgés már csak a fejemben élhet tovább. Gyorsan, el is engedem a bennem felszínre törő emlékképeket, hadd vigye el a szél azokat a könnyeimmel együtt. Miután a hideg levegő megszárítja az arcomon meglapuló nedvességet, ismét útnak indulok, de már nem ugyanabba az irányba, hanem letérek jobbra a perzselt disznó illat irányába. Bekukkintok a kerítésen, és kíváncsi tekintettel figyelem a malacot körbeálló gyerektársaimat, akik szemmel láthatóan nem fogják fel, hogy abból az egy mázsás malacból nem kapnak annyi finomságot amennyivel jóllaknának. Még mielőtt a gyomrom jelezné, hogy én viszont semmit nem kapok abból, sietősen odábbállok. Fáradt vagyok, gyötör az idő és most már a lábaim is fájnak, ezért nem is kéretem magam amikor megpillantom az utca végén Józsi bácsi pajtáját. Amint elérek oda, bemegyek az ajtón egészen oda hátra a pajta végibe és kivetem magamat a szalmára. Előszedem a zsebemből a száraz kenyeret és jóízzel elkezdem majszolgatni. Nem is telik sok időbe míg végül a jó meleg szalmán feküdve elnyom az álom.
Reggel elsőnek a kakas hangja ébreszt fel, de jóval utána nem meglepően ismét az emberek zsibongására leszek figyelmes. Ha a templomba való menetel egy héten többszőr is előfordul, akkor már tudom, hogy a karácsony napokon belül itt van. Most viszont, sokkal több ember indult el templomba, mint tegnap, tehát gyanítom, hogy már innep[1] szombatja lehet. Ismét a fejembe kúszik édesanyám gondolata, aki mindig ezen a napon szokta megsütni a kalácsot egy jól kidolgozott formában, és a kenyeret is ezen a napon tette oda sülni, mégpedig káposztalapún. Érdekes módon épp akkor küldött el engem a háztól mire az ennivalók meglettek. Ilyenkor mindig a lelkemre kötötte, hogy sokat maradjak a szomszéd Pistinél, mert az ünnep után már visz magával és édesapámmal a mezőre, és akkor nem lehet több szomszédolás. Úgy tettem, mint aki megértette mit is jelent ez, de titkon azon ügyködtem, hogy kifogásokat gyártsak az ünnep utánra, hogy miért is nem mehetek velük a mezőre. A szomszédgyerekkel mindig jól eltelt az idő, de ezt már csak akkor vettem észre amikor anyám átkiabált a kerten, hogy: „fiam eriggyél haza!”. Mikor haza értem, és beléptem a szobába a karácsonyfa már hadilábon állt, feldíszítve a szoba sarkában. Csak évekkel később jöttem rá, hogy valójában, a szüleim ez idő alatt díszítették fel a fánkat, és ezért kellett mindig átmennem Pistihez. Milyen szép is volt, bárcsak ismét hallanám édesanyám szájából az említett parancsokat.
A könnyeimmel együtt most a lábaim is útnak erednek, és elhagyom Józsi bátyám pajtáját. Napok óta nem csináltam semmi hasznosat, és már a kenyerem is elfogyott, így hát átmegyek Kali nénihez hátha egy újabb túra favágásért ismét megkínál valami házi koszttal. Amint belépek az utcaajtón a kutyája Bundi már epekedve vár. A sejtéseim szerint ő is az éjség[2] miatt ugat. Nem telik sok időbe, és Kali néni kivánszorog a házból.
-Adjon Isten Kali néném!
-Szervusz Jóska! Mi járatban vagy itt?
-Ne tessék haragudni a zavarásért. Dolgozni jöttem, ha esetleg a munkából meg a főztéből van-e még.
-Neked Jóska fiam? Hát hogyne lenne, meg van egy kis falat nekünk, addig abból jut neked is.
-Hálásan köszönöm Kali néném! Mondja hát, miben lehetek ma a segítségére?
-Jóska fiam, attól félek ma is fát kellene vágnod. Az a nyamvadt favágó még mind nem végezte be a dolgát. Mire eljön ide hozzánk is már kinyílik az ibolya.
-Sose idegeskedjen Kali néném, én nem az a fajta ember vagyok, aki fél a munkától. Menjen be kéd, melegítsen egy tányér levest és készítsen ki nekem egy pár falatot holnapra is. A favágáson meg ne üsse a fejét, majd ütöm én helyette a fejszét!
-Köszönöm szépen fiam, mi lenne velem nélküled?
-Én köszönöm Kalinéném, maga nélkül velem aztán tényleg nem tudom mi lenne…
Nem hazudtam sokat, ha Kali néni nem adna nekem minden másodnap enni, és ha Józsi bácsinak nem lenne az a meleg pajtája, csak a jó Isten tudja mi lenne velem akkor.
Favágás közben, mint valami rémkép, a szüleim emléke ismételten nem hagy nyugodni. Élénken bevillan az a nap amikor két évvel ezelőtt, januárban levél érkezett a katonaságtól. Anyám és az én szemem is csak úgy csillogott az örömtől. Arra számítottunk, hogy édesapámtól érkezett, de a szörnyű igazság nem, hogy csillogást hanem egyenesen könnyeket csalt a szemeinkbe. A levél nem apámtól, hanem apámról szólt. Az állt benne, hogy a legutóbbi bevetéskor apámat a fronton lelőtte az ellenfél egyik katonája, rögtön az életét vesztette.
Amit akkor éreztünk édesanyámmal azt nem tudom hozzáhasonlítani semmi máshoz. Nincs az a hóvihar a földön, amely fagyosabbá tette volna a szívemet mint az a hír. Azóta lefekvéskor még mindig érzem, hogy a szívem már nem azt az ütemet járja amit egészen addig a pillanatig. Fájt, kimondhatatlanul fájt és még mai napig is fáj, de az, hogy ez után, rá pár hónapra édesanyámat is elvesztettem az még jobban tönkretett. Apám temetése után anyám hetekig ágyban feküdt és magas láza volt. Mindent megtettem érte, de az ő szívfájdalma erősebb volt, mint az én gyermeki szeretetem. Rákövetkezendő pár hétben már édesanyám temetésén is túl voltam. Árva lettem. A házunkat pedig a rengeteg adósság miatt elvette az állam. Nem volt többet ahova és akihez haza mennem. Kali néni és a közeli szomszédjai többször is vitába elegyedtek azon, hogy mi legyen az én sorsom, de nem tudtak kitalálni egy kivitelezhető megoldást sem. Kali néninél csak egy szoba van és abba él ő, a férje, emellett pedig még 3 gyerek, nem fértem volna el én is. A szomszédok többsége nagyon szegényesen éltek, alig tudták a mindennapi ennivalót előteremteni nem, hogy még engem is befogadjanak. Tudom, hogy ez egy elég nyomós indok, de az igazság az, hogy szerintem nem is szívesen tették volna meg, még ha lett is volna, hogy. Ugyanígy volt ezzel a falu többi lakója is. Nem, hogy szállást adjanak nekem, de még a fejeiket is elfordították, ha megláttak engem az utcán sétálni. Az egyetlen remény Józsi bácsi pajtája, és Kali néném főztje maradt. Titokban, csak mi hárman tudtuk ezt. Ezért kellett mindig bujkálnom, ha ott voltam, mert az emberek úgy tudták, hogy valahol az utcán töltöm az éjszakáimat, és ha megláttak volna ott rögvest kaptak volna az alkalmon és pletykába kezdtek volna. Így hát, jobb volt ezt ekképp megoldani.
Miközben Kali néni hűségesen csomagolja nekem a jófalatokat, addig én készen is leszek a favágással. Szerencsémre, ma csak két taliga fát kellett felaprítanom, így hát nem vett túl sok időt igénybe. Meglepetésemre, talán karácsony alkalmából, nem csak egy napra való ételt kaptam, hanem jó pár napra valót. Mondanom sem kell, hogy milyen boldogan és mosollyal az arcomon indultam vissza az én titkos helyemre, a pajtába. Mikor megérkeztem már csak a szunyókáláson járt az eszem és a jó meleg szalma látványa még csábítóbbá tette ezt a gondolatot, így hát újra álomra hajtottam fáradt fejemet.
Reggel hirtelen ijedtséggel ébredek fel, mivel egyből eszembe jut, amit Kali néni mondott a tegnap. „Fiam, ma jól bújj el és maradj a pajtában, mert ma Pista napja van és a fiatalság ma útnak indul felköszönteni a Pistákat. Nehogy észrevegyen valaki téged és beáruljon Józsi bátyádnak”! Emiatt egész végig csendben próbáltam lenni, egészen addig a pillanatig amíg nem kezdtem el hallani a folyamatosan felém közeledő emberek hangját. Igyekeztem elbújni a szalmák mögött, de akkor már tudtam, hogy vége van a bujdosásnak és nagy büntetést fogok kapni a falusiaktól azért mert már a második éve Józsi bácsi pajtájában alszom. A félelmem erősségét ütemesen diktálta a szívem, ami egyre többszőr és egyre jobban vert míg nem egyik pillanatban szinte meg is állt. A pajta ajtajánál árnyékokat láttam és mozgásokra lettem figyelmes. Hirtelen megint eszembe jutott édesanyám szava amikor azt mondta nekem: „fiam bármit is követtél el ne várd meg míg bolhából elefánt lesz, inkább valld be mihamarabb a vétkedet.” Erre visszaemlékezve ösztönözve lettem arra, hogy előlépjek és bárki is legyen itt a pajtában, mondjam el neki, hogy én miért vagyok itt. Ekkor előre is léptem, de egy kedves meglepetés fogadott. Előttem ott állt Kali néni és a falu több lakosa is Józsi bácsival együtt. Mielőtt a számat beszédre nyitottam volna Kali néni megszólalt.
-Jóska fiam! Tudtam, ha azt mondom, hogy bújj el akkor elfogsz bújni és nem csavarogsz el kitudja hova. Szerettem volna elmondani neked a jó hírt, és azt akartam, hogy jelen legyen Józsi bátyád és a szomszédok egyrésze is. Fiam, tudjuk, hogy két évvel ezelőtt elveszítetted a szüleidet és az utcára kerültél. Akkor még, egészen eddig a pillanatig egyikünk sem tudott téged befogadni. Én már az elejétől fogva megbeszéltem Józsi bátyáddal, hogy ameddig a helyzetet megnem oldjuk, addig maradhass a pajtájában télire és nyárára is. Mindig csodálkozva mondtad el nekem, de valójában ezért nem jött soha senki ide amikor te itt voltál. Én vállaltam, hogy adok neked enni, de tudtam, hogy nem fogadnád el ezt csak úgy ezért mindig előszőr munkával kínáltalak és csak aztán az étellel. Idénre már sikerült megoldanunk, hogy véglegesen Józsi bátyádnál maradj és nem a pajtában, hanem a házban foglalsz majd helyet. Kialakítottunk neked egy szobát, ahol senki nem fog zavarni és nyugodtan ellehetsz ott. Nagy szeretettel fogok főzni, mosni és takarítani rád, de csak azzal a feltétellel, ha ebben néha te is segíteni fogsz nekem. Nem kell többet félned, nem kell többet vágynod egy saját, meleg otthonra, de legfőképpen családra mert most már mindannyian itt vagyunk neked és együtt egy igazán nagy családot alkothatunk.
Ekkor a szívem egy új dallamot játszott, ami eddig ismeretlen volt számomra. A fájdalomtól kihűlt testemet most melegség töltötte be. Az ajkaim szóra nyíltak volna, de e helyett egy mosoly került ki az arcomra.
Ez volt az utolsó olyan karácsony amikor a szememből kicsorbult a könny.
Ferenczi Izabella Zsanett
[1] ünnep (tájszólás)
[2] éhesség
