0
0
„Amikor elmúlt a szombat, a magdalai Mária és Mária, a Jakab anyja, valamint Salomé illatos keneteket vásároltak, hogy elmenjenek, és megkenjék Jézus testét. A hét első napján, korán reggel, napkeltekor, elmentek a sírbolthoz, és erről beszéltek egymás között: ki hengeríti el nekünk a követ a sírbolt bejáratáról? Ekkor felnéztek, és látták, hogy a kő el van hengerítve. Pedig az igen nagy volt. És amikor bementek a sírboltba, látták, hogy egy fehér ruhába öltözött ifjú ül jobb felől, és megrettentek. De az így szólt hozzájuk: ne féljetek! A názáreti Jézust keresitek, akit megfeszítettek? Feltámadt, nincsen itt. Íme, ez az a hely, ahova őt tették. De menjetek el, mondjátok meg a tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megy Galileába: ott meglátjátok őt, amint megmondta nektek.” Mk 16, 1–7
Ahúsvét a feltámadás és az új élet kezdetének ünnepe. Mily nagy öröm számunkra, hogy ismét megérhettünk egy újabb tavaszt. Saját szemünkkel láthatjuk, hogyan éled újra a természet. Sokan gondolják úgy, hogy a húsvét olyan, mint a tavasz. Boldog ember lehet az, aki annyira bele tud révedni abba a boldog újrakezdésbe, amit tavasszal lát. Azonban az ünnep, amelyet a természet megelevenedésével érzünk, csak halvány előképe a húsvétnak. Amikor rácsodálkozunk e természeti körforgásra, rádöbbenünk: ha sok élőlény meg is újul, az emberrel ez nem történhet meg. Az, ami az elhullott magvakkal történik, az emberrel nem eshet meg. Halál után nem kezdhető újra az élet. Úgy tűnik, az ember az egyedüli kivétel e körforgásból.
Sok ember próbálja meglelni az élet örömét és célját abban, hogy fát ültet, s annak gyümölcsét unokái használják majd, házat épít, s utódai lakoznak benne. Ne áltassuk magunkat, hiszen tudjuk: bármit is alkotunk, nincs benne örök életünk.
A húsvét ünnepe az, amikor Krisztusban az ember támadott fel. Az ember, aki be volt zárva a bűn és a halál fogságába, új életet kapott. Húsvét alkalmával Isten feltörte a zárat, angyalai elhengerítették a követ a sír szájáról, s az oda érkező asszonyok bizonyságot tettek arról, amit láttak: Jézus feltámadt.
Minden úgy történt, ahogy az élet törvénye diktálta. Jézus meghalt, sírba tették. Ám mivel szombat következett, nem tehettek semmit a testével. Meg kellett várni a vasárnapot. Kora reggel indultak el a sírhoz, hogy eleget tegyenek emberi kötelességüknek, hiszen ezt kívánta a tisztesség, a halottat el kell temetni. Viszont nem volt halott, s így nem lehetett eleget tenni a végtisztességnek. Annál megalázóbb nincs, amikor nem tudod eltemetni a hozzátartozódat. Az elmúlt három esztendő során a járvány vagy a háború sok embert fosztott meg attól, hogy tisztességesen eltemesse halottját.
A húsvét azonban nem a halállal s Jézus temetésével fejeződik be, mert Krisztus feltámadt. Ami nem egyéb, mint beteljesedés, hiszen az történt, amit megmondott. Befejeződött valami, ami előre megmondatott. Beteljesedett az, amelyet Isten a bűneset után az embernek öröktől fogva megígért. A halál mindent lerombol, azt is, amit építünk, és azt is, amit egy életen keresztül megszerzünk. Tulajdonképpen minket semmisít meg. Ezért mondja Jézus: ne gyűjtsetek magatoknak kincset a Földön, ahol moly rágja és rozsda marja, s ahol betörnek és ellopják a tolvajok.
A halál mindent elvehet és lerombolhat, a feltámadás mindent visszaad. A húsvét nemcsak a feltámadás, a befejezés, hanem új kezdet is. Nem a régi életünket folytatjuk. Nem megyünk vissza a bölcsőhöz, nem kapunk újabb esélyt a sok eljátszott és tönkrement lehetőség után, hanem új életet kapunk. Ahogy Pál apostol írja a Galatabeliekhez: „élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus”.
Kedves testvéreim! Azt az életet, amelyet ezután élünk, mindannyian a feltámadott Lelkének hatalmában és erejében éljük!
