0
0
Április 11-én, egy szelíd tavaszi szombaton, a virágvasárnapot megelőző napon különleges ünnepre gyűlt össze a szamosújvári református gyülekezet. Húsz ifjú – tíz lány és tíz fiú – állt ki bátran a zsúfolásig megtelt templom színe elé, hogy hitéről tegyen vallást, és teljes jogú tagjává váljon egyházának.
A konfirmáció mindig meghatározó esemény a gyülekezet életében, ám az idei alkalom különösen emlékezetes volt. A templom csendjét áhítat lengte be, miközben a fiatalok szívük legmélyéről szóló szavaikkal feleltek a Heidelbergi Káté kérdéseire. Egy-egy pillanatra megtelt a levegő a szülők és nagyszülők visszatartott lélegzetével, a büszkeség és meghatottság könnyeivel.
A konfirmációt Vajda Dániel lelkipásztor, a dési református egyházmegye esperese vezette. Prédikációjában arra hívta fel a figyelmet, hogy a hit nem csupán tanítás, hanem életforma is, amely minden döntésünket és kapcsolatunkat áthatja. Az igehirdetés és az imádság után a fiatalok tanúvallomása következett – egyszerre megható és felemelő pillanat, amikor gyerekből felnőtté válnak a hit útján.
A konfirmáció második része, az egyházi felhatalmazás kihirdetése és az úri szent vacsora vétele ünnepélyes, mélyen spirituális mozzanatként zárta le az eseményt. A templom falai között érezni lehetett: valami fontos történt, valami, ami túlmutat a mindennapokon.
A szertartás végén Vajda Dániel lelkipásztor emléklappal ajándékozta meg a konfirmáltakat – nemcsak papírt adva át nekik, hanem egy életre szóló lelki örökséget is. Ezt az ünnepet viszik magukkal tovább: a padokból elindulva, egyre határozottabban lépnek majd a felnőtté válás útján.
A gyülekezet ifjúsága énekkel köszöntötte az új egyháztagokat, mintegy megerősítve: nemcsak a hit útján, de a közösségben is helyük van. A templom előtti csoportkép sem maradhatott el – mosolyok, ölelések, családi pillanatok zárták az ünnepet, amelyek egy életen át elkísérik a fiatalokat.
A konfirmáció múltja
Kálvin János eszméi már korán elterjedtek Magyarországon és Erdélyben. A magyar református egyház egyik alapítója, Méliusz Juhász Péter számos hitvallási iratot, egyházi rendtartást és teológiai művet jelentetett meg.
Fontos mérföldkő volt az 1567-es Debreceni Zsinat, amelyen elfogadták a II. Helvét Hitvallást és a Heidelbergi Kátét – ez utóbbi a református hitoktatás alapműveként szolgál mindmáig.
Bár a gyülekezetek már a kezdetektől foglalkoztak a gyermekek vallásos nevelésével, a XVI–XVII. században még nem létezett külön szertartás a felnőtté váló tagok befogadására. A mai értelemben vett konfirmáció csak a XVIII–XIX. századtól kezdett elterjedni.
A konfirmációt Európa-szerte a pietizmus tette általános gyakorlattá a XVIII. században. A pietizmus – a XVII–XVIII. század vallási megújulási mozgalma, amely az evangélikus egyházban bontakozott ki, és Philipp Jacob Spener nevéhez köthető – kiemelt hangsúlyt fektetett a személyes hitre és az ifjak vallásos nevelésére. Ennek hatására honosodott meg a konfirmáció gyakorlata Magyarországon is.
Erdélyben a XIX. század elején terjedt el: az 1810-es Nagyajtai Zsinat mondta ki hivatalosan a konfirmáció szükségességét, az Erdélyi Református Egyházkerület igazgatótanácsa pedig 1811-ben rendelte el annak egységes gyakorlatát.
A konfirmáció két részből áll:
- Kétéves előkészítés után a fiatalok a lelkipásztor kérdéseire válaszolva tesznek bizonyságot hitükről, ismereteikről – főként a Kiskáté és a Heidelbergi Káté alapján.
- Az egyházi felhatalmazás kihirdetése és az úri szent vacsora vétele által teljes jogú tagjaivá válnak az egyháznak.
A konfirmáció időpontja hagyományosan nagycsütörtök vagy nagypéntek volt, később azonban más időpontok – például virágvasárnap, pünkösd vagy augusztus (újkenyér ünnepe) – is elterjedtek.
Az egyházi beavatás ma is komoly mérföldkő a fiatalok életében. Az ünnepélyes konfirmációs alkalmakat gyakran ajándékozás és családi ünneplés követi. Régebben – különösen falusi közösségekben – a fiatalok csak konfirmáció után vehettek részt bálokon és más közösségi eseményeken.
Riti József Attila
