0
0
Mit tenne ma egy magyar egyetemista, amikor szülei kijelentenék, hogy vállalkozásuk csődbe jutása miatt sajnos egyetlen fillérrel sem támogathatják tovább tanulmányait? Mit tenne, ha önerőből, helyről helyre való vándorlás után külföld leghíresebb egyetemeinek legkiemelkedőbb hallgatójává tornázná fel magát? Mit tenne ez a magyar egyetemista ott külföldön, ha a legbefolyásosabb tudósok, politikusok, művészek barátjuknak neveznék, és bekapcsolódhatna munkájukba? Mit tenne, ha elkezdenék elismerni és dicsérni az egész művelt világon? Szenczi Molnár Albert (1574-1634) nem építtetett villát magának, nem cserélte le szekerét hatfogatú hintóra. Homlokát nem ütötte bele a csillagokba, nem lett világfi, és nem felejtett el magyarul. Szenczi Molnár Albert hazajött. Nem volt gyökértelen, volt identitástudata, és tudta, hogy miben akarja őt használni az Isten. Jelentős munkája, a Psalterium Ungaricum első megjelenésének 415-ik évfordulója kapcsán emlékezünk most rá.
Nem volt gyökértelen: habár csak elszegényedett molnár volt az apja, sohasem tagadta le, ki volt az apja. Lehetett volna ékessége a Rudolf császár udvarának, de ő a sok száz szegény magyar diákra gondolt: latin-magyar szótárt szerkesztett, és Erdély felé irányította a herboni akadémia legjobb professzorait. Tudta, hogy attól, akinek nincs gyökere, gyümölcs sem várható.
Volt identitástudata: egyedül azért töltött éveket külföldön, hogy a szellemi és anyagi lehetőségek áldásaival annak a népnek a javát szolgálja, amelynek képviselője volt. Itáliában nem lett olasszá, sem németté Németországban. Megmaradt magyarnak Angliában is, Hollandiában is, Svájcban is, Csehországban is. Identitástudat nélkül nem lett volna missziója, csak passziója. Identitástudat nélkül nem lett volna áldássá, hanem csak a fogyasztók szürke társadalmának statisztikáját növelő tényezővé.
Szenczi Molnár Albert tudta, hogy miben akarja őt használni az Isten. Megértette már ott, Göncön, egészen fiatalon, amikor Károli Gáspár mellett segédkezett az első teljes magyarnyelvű Biblia betűinek szedésénél. Attól kezdve sohasem szakadt el a Bibliától. Keplerrel és másokkal világraszóló tudományos munkákat adhatott volna ki, de ő újra és újra visszatért a Biblia szövegéhez, hogy azt javításokkal, jegyzetekkel többször is kiadja. Örömét lelte abban is, hogy Bethlen Gábor megbízásából lefordíthatta Kálvin monumentális művét, az Institúciót (románul csak nemrég jelent meg Iosif Ţon baptista lelkipásztor fordításában).
1607-ben keze alól kikerült élete legjelentősebb műve, a Psalterium Ungaricum, ami jóval több, mint száz kiadást megért már, és még nagyon sokat fog megérni, ha Isten tartja még a világot. A százötven zsoltárt százharminc dallammal énekelték a franciák, közel százharminc versformával. A trocheusok és jambusok lejtésének magyar lehetőségeit felfedezte és kiaknázta úgy, hogy Csokonaiig nem volt nála zseniálisabb formaművész és nyelvalkotó. Káprázatos, a magyar irodalomban addig ismeretlen formabőség! A világi irodalom és zene sóvárgó szeme csak messzi távolságról nézhetett arra a művészi nívóra, amellyel a templomokban az Isten Igéje és dicsérete megszólalt. Szenczi Molnár Albert tudta azt, hogy a „mennybéli, felséges Isten” szolgálatára a tőle telhető legtökéletesebbet, legértékesebbet, legszínvonalasabbat kell szánnia a megváltott embernek.
Mit tenne Szenczi Molnár Albert, ha ma lenne diák? Nem tudom, de nem is gondolkodom rajta. De azt tudom, és azon gondolkodom is, hogy erősebben meg kell gyökereznem a Krisztusban, aki nélkül a hiábavaló minden más meggyökerezés; hogy szolgálatomhoz nélkülözhetetlen, hogy identitástudatom legyen; és hogy biztosnak kell lennem abban, hogyan akar használni most a mindenható Isten.
Kiss Lehel
A címkép forrása: https://library.hungaricana.hu/hu/
