0
0
„Élt, írt, szeretett.” (Stendhal)[1]
A ház hosszú volt és keskeny, a Víz utcától a Szamos-árokig terjedt. A Felső-Víz utca[2] felőli részében a szobák egymás után sorakoztak, és mind egymásba nyíltak, édesanyám vonatfülkékhez hasonlította őket, és tényleg, valami ilyenfajta érzéssel laktuk őket mindnyájan. Boldog éveket töltöttünk el bennük. Valamennyi szobának külön bejárata volt az udvar felől. Az első szoba használaton kívüli ebédlő volt, amolyan díszszoba, mint ez idő tájt rendszerint a polgári lakások ebédlője. Itt csak akkor étkeztünk, ha vendégeink voltak. Ezek közül leginkább egy Roholich nevű besztercei fakereskedőre emlékszem, aki akkoriban gyakran járt nálunk üzleti ügyekben. Vörös hajú, cvikkeres bácsi volt, akinek szamosújvári pereit apám látta el. Ilyenkor ünnepélyesen az ebédlőben étkeztünk. Ezt a Roholichot még sokáig emlegettük, s arról volt nevezetes nálunk, hogy az ebéd végén a cselédnek szánt borravalót az anyám kezébe nyomta.
Az ebédlő után a szalon következett. Zöld plüssgarnitúrájának két fotelje az én csucsai legénylakásomba került át később – apám ellenkezése dacára, aki nem szerette, ha már életében a fiai széthordják a lakást. Lakószobánk s egyben a fiúk hálószobája a konyha melletti nappali szoba volt, nagy részét egy hatalmas, barna politúros oszlopos-tornyos kredenc foglalta el. A századvégi[3] bútor sok fiókjával, rekeszével valóságos megerősített kincstár volt, benne gondosan elzárva álltak a cukor, kávé, csokoládé és sok egyéb fűszer és jó. Ennek a szekrénynek kulcsai karikába szorítva az anyám „kiskulcsainak” nagy részét képezték. És az anyám kis kulcsai sem vétettek ki az általános szabály alól, rendszerint bujdostak, ismeretlen helyen tartózkodtak.
Az ügyvédi iroda az udvar végében volt, egy külön épületben, amelyik a Szamos-árok felől emeletesnek látszott. Alsó részében a mosókonyha volt, fenn a kisebbik első szobában írnokok dolgoztak, vagy színlelték a munkát, beljebb egy szép, tágas, enyhén dohányszagú szobában, melynek erkélye a sétatér felé nézett, apám fogadta feleit. Még egy másik szoba is volt itt a felső lakásban, vasrácsos ablaka nagy mulatságunkra a Gönczy-kertre nézett le. Ebben a szobában lakott pár évvel később nagyanyám.
Apám sokáig egyedüli zsidó ügyvéd volt a városban, és ügyes, okos fiskális hírében állott. Az iroda fénykorát élte, sok román paraszt és városi zsidó haladt le az udvaron az iroda felé. Apám ügyfelei itt mondták el ügyes-bajos dolgaikat bizalmasan. Bár az örmény kereskedők, akik a Szilyben[4] olyan jó kártyapartnerei voltak az öregnek, az irodájába nem melegedtek be. Így is a hétfői heti vásárok élénk parasztforgalmat hoztak. Az irodában jelölt is dolgozott. A kliensek közt sok érdekes külsejű ember volt. Így emlékszem vissza Falkusánra, egy derék szál román emberre. Torz, benyomott orra volt, és az egyik karja bénán csüngött le az oldalán. Kegyszerkereskedő és szentképárus volt, részletfizetésre adta az árut, és szorgalmasan hozta apámhoz a pereket. Még egy kedves arcú, lompos öreg zsidóra, Sajovits Feivelre emlékszem, akinek keresztnevén sokszor elmulattam. „Sajovits a fejével, Sajovits a fejével” – ismételgettem. Szép, őszülő öreges feje volt, torzonborz, rövid, ősz szakállal, félhosszú rituális tincsekkel, mulatságos és vidám. Zsargont beszélt keverve német és magyar szavakkal, és okos, vidám és ravasz szemei voltak. A veje meg, akit Weisznek hívtak, arról volt nevezetes, hogy bal kézzel írt, valami egészen furcsa módon. Neki is volt pajesze, ahogy majd minden zsidónak, hosszabb vagy rövidebb, amit az életrevalóbb fiatalok ügyesen felgöngyöltek a fülük elé. Nagy faraktáruk volt. Innen kaptuk minden ősszel az egy vagon hasított bükkfát, amit a füzesiek vágtak fel. Sok peres ügyük volt.
A béke ideje volt ez. A kisváros csak úgy izzott a látszólagos jólét napsütésében. A sétatérre már kora tavasszal kirakták a padokat, két kertész is ápolta az örmény városnak ezt a becses kincsét, házikóik ott húzódtak meg a sétányok végein. Vasárnaponként színesen hullámzott benne a sok, díszes, pompás asszonynép, telivérű örmény asszonyok, rengeteg csinoska lány és gyerek. Kétoldalt a padokon kritikus szemű öregek. Valóságos parádé volt, amint az örmény templomból meg a Barátoktól idevonult a nép, és folyt a sétálók színes szalaga a bejáró fehér kőhídtól a vörös fahídig, lombos, árnyékos, napfoltos úton át ki a napfényes vadgesztenyesorhoz, amely a tündöklő, szikrázó réten át az Erzsébet-kert rózsáihoz vezetett. Meg az öreg Dongó bácsi méheséhez. Dongó bácsinak nevezték az öreg, nyugalmazott Voith elemi iskolai igazgatót, aki itt tanyázott a méhei között. Ezután már csak a Vörös fahíd következett és alatta a fűzfaberkes, csendes folyású szőke Szamos, mely nyáron úgy elapadt, hogy a híd alatt csak egy nagy tócsának látszott, amelyből vékony érben folyt tovább a víz, s mégis minden tavasszal, az első fürdés idején megkövetelte a maga áldozatát ezen a helyen. Rendszerint román kispapok, vagy egy részeg ember a folyón túli községből lelték benne halálukat.
De most már szombaton is kezdett ünnepi színt ölteni a kert. Zsidó anyák szaporán tolták a gyerekkocsikat. A Schönthal, Juda Dávid, Feldmann,[5] Herskovics csemeték és asszonyok ünnepeltek. A zsidócskák nyugalomban szaporodtak a városban. Övék volt a Negyedik utca.[6]
Ez a csillogó, szép békevilág mennyi szenzációt hozott a kisgyermeknek! Reggel nyolckor a rabok haladtak el kapunk előtt. Kis szamárszekereken vizes hordókkal vízért mentek a Rabok kútjára. Később, hangos trombitaszóval már a kora reggeli gyakorlatról jöttek hazafelé a huszárok. Mindennapos öröme, mindennapos izgalma gyermekéletemnek. Csillogtak, ragyogtak a csákók, táncoltak a huszárlovak, recsegtek a trombiták.[7] Csupa derűs, napfényes napok voltak akkoriban. A kapu aljára színes üvegek vetettek tarka árnyékot.
Apám már mint nős és családos ember került 1905-ben Szamosújvárra. Miskolcról jöttünk, Laci bátyám és én is ott születtünk. Fáradtságosan utazta végig édesanyám két kis gyermekével fél Magyarországot, maga is még gyermek akkoriban. Mulatozások és kártya tették lehetetlenné apám Miskolcon maradását. Új lakhelyét apám a helységtárból kereste ki, és akarattal sem találhatott volna magának megfelelőbbet az akkor széles hazában, mert Szamosújvárt még karácsony éjszakáján is kimentek kártyázni az örmények a Szilibe vagy a Koronába. A helyváltoztatás nem is hozott különösebb javulást.
Apám alacsony, kövérkés ember volt. Boltozatos homlokú, kerek, kopasz koponyájú. Maradék fekete haját oldalt elválasztotta, tömör barna bajuszát akkoriban még felfelé pödörte. Orra szépen formált, tompa volt, az álla gödrös. Rövidlátó szeme szemüvegre szorult, amit levett, ha olvasott. Jobb szemének sajátos bandzsítása csak ritkán tűnt elő, ezt én is örököltem. Akkoriban egyenes, kemény gallért és keményített kézelőt, ún. mandzsettákat hordott, melyeket külön kellett az ingre erősíteni. Így öltözött akkor az egész „latainer”[8] világ. Büszke volt kisvárdai, szabolcsi származására, eszes magyar-zsidó fajtájára. Életét szenvedélyesen élte, kártya, bor, üzlet mindég érdekelték. Nagyapámtól a lustaságát, nagyanyámtól eszét örökölte. Az öregeknek, a kisvárdai Frenkel nagyszülőknek virágkorukban több segédes kisvárdai üzletük volt, de vénségükre már csak egy kis csengős boltocska lett belőle, melyet nagyanyám vezetett, nagyapó pedig valószínűleg egész nap imádkozott, mert erősen vallásosak voltak.
Apai nagyszüleim egyszer-kétszer jártak csak nálunk. Nagyanyám anyámat nagyon szerette, anyám is megbecsülte a dolgos, szorgalmas, kedves öregasszonyt. Ebből a régi fényképből néznek ki most rám idegenül, igen-igen öregen, szegényesen. Régimódi két öreg! Ezer ránc az öregasszony arca. Zavartan mozogtak nálunk, a nekik idegen és új világban. Lévén szigorúan kóserek, még a kosztjukat is csak félve ették.
Sok gyermekük közül apámnak Zácsi nevezetű bátyja Amerikába került, Clevelandben élt, és ott is halt meg. Egy másik, Lipót, ügyvéd lett Pesten, és apám neveléséhez valamivel hozzájárult. Apám Sátoraljaújhelyre került először nagyobb iskolába. Este érkezett meg, s reggel szobájából kilépve elcsodálkozott, hogy valami sötét tömegű fal van előtte. Addig még hegyet nem látott. Önmaga meg Lipót bátyja erejéből nevelődött Sátoraljaújhely után Ungváron, az ország egyik legjobb gimnáziumában. Közepes diák volt, és a diáktanyák szorgalmas látogatója. Úgy gondolom, nem nagyon erőltette meg magát a tanulással. A latin és a történelem érdekelték, ezekből jó jegyet is kapott. Büszke volt rá, hogy ungvári diák volt. A gimnáziumot nagyon megszerette, jó hírét mindég emlegette. Itt tanulta meg a gyorsírást, és később is használta, németül is elég jól beszélt, és még jobban fogalmazott. A pesti jogászéveiről, későbbi principálisairól már kevesebbet mesélt. Egy régi fényképes igazolványa tanúskodik, hogy dr. Székely ügyvédnél jelöltösködött egy ideig, aztán mint ügyvédjelölt, több városban is megfordult, sok jó pajtása lehetett, de egész életre tartó barátságot nem kötött, csak egy Schulhof nevű jelölttel, a későbbi jó hírű dévai ügyvéddel, akivel az Igricz-féle irodában dolgoztak együtt Pesten, később hébe-korba váltottak egy-egy levelet, s nagy öröme telt benne, amikor a fiával Prágában én is összekerültem. Kisvárdán Vadász Lipótnál dolgozott, Tisza Pista későbbi államtitkáránál, s erre nagyon büszke volt. Legszebb idejét kóborlásában, Pancsován töltötte, és dunai fürdőzéseit, belgrádi kirándulásait nekünk is sokszor elmesélte.
Apám kártyázott
Apám kártyázott, ivott és vad tivornyán az asztalon táncolt.
Ha megcsókolt, mohón tapadt szájamra a szája.
Déli harangszóra késsel, villával a kezében várta az ebédet,
vasárnap délután a szőlő tövét túrta.
Tisztelt Istent, urat és parasztot,
magát meg nem alázta.
Az igazat kimondta, Jókait szerette,
cigarettáját illatos purzicsánból maga pödörte.
Peckesen lépett, ember volt, élt.
Jóval túl volt már a harmincon, amikor mint önálló ügyvéd Mezőkaszonyban letelepedett, és édesanyámmal megismerkedett, aki ide idősebb nővéréhez, Laurához járt ki Ungvárról. Laura néném ide ment férjhez, dr. Nagy Andor körorvoshoz, s Tibor fiuk akkor már megvolt. Virágzó szép barna asszony volt Laura néném, de bizony Andor bácsival állandó háborúságban éltek. Ez volt a Heiman lányok egyes számú rossz házassága.
Az édesanyámé volt a második. Az esküvőt anyai nagyapámnál, Bernátnál tartották, Ungváron. Heiman nagyapám családját szerető, gazdag és bőkezű ember volt. Akkor még egészséges volt, nagy házat vitt, tágas istállóban lovakat tartott, ezeket a katonaság vásárolta meg, ez volt az üzlet, ami a nagy házat fenntartotta, amiből nagyapám a lányait nevelte, és nagyanyámat fürdőbe küldhette. Becsületes üzlet volt ez, már dédapám is ezt csinálta, a kedves, bölcs, vidám Heiman Simon, amíg át nem adta az üzletet a fiának, az én kedves nagyapámnak. Nagyapám gazdag volt és meleg szívű, tréfás ember. Bőkezűen adta a pénzt nagyanyámnak, és mind a hat gyermekének. Leginkább a négy lányát szerette, a négy pajtását. A fiaival sok baja volt. A legidősebb gyerek, Józsi nagybátyám csak nagy nehezen végzett el négy gimnáziumot, és ez is sok libamájába került nagyanyámnak. A szóban forgó libamájakat anyám vagy Jolánka, a legkisebbik lány vitték a tanár urak lakására, amíg a negyedikes Józsit kénytelenek voltak kivenni az iskolából és elindítani kalandos életpályájára. Samuval, a kisebbik fiúval kevesebb baj volt, le is érettségizett szép lassan, és belépett az üzletbe Józsival együtt. Nagyapámat nemsokára szél érte, ötvenhat éves korában, és akkor a fiúk átvették az üzletet. Ők vették rá szegény apjukat, hogy betegen Ungvárról Miskolcra költözzön át. A fiúknak bérgazdaságuk volt Hejőcsabán. Nagy urak voltak a fiúk, „kincstári lószállítók”, akik elkönnyelműsködték az apjuk és nagyapjuk becsületes, biztos üzletét. Százkét éves korában halt meg az én hosszú életű Simon dédapám Ungváron, ahol békés és vidám öregségben élt a szent, vén gyerek, és ötvenhét éves volt mókás, vidám nagyapám, Bernát, amikor Miskolcon meghalt. Kedvenc lányának, Paulának, az én édesanyámnak mindkét gyermeke megvolt már akkor, s a mi fényképünket nézegette nagy szeretettel hosszas betegségében. Kétéves voltam akkor.
Az apám házassága nem indult valami jól. A szép hozomány ráment a régi és új adósságokra. A fényes, négylovas, hintós esküvő után keserű napok vártak anyámra. Sokszor elmesélte, hogy már az első estéket egyedül töltötte, s az is előfordult, hogy társaságból vagy színházból hazajövet jó apám a mit sem sejtő asszonyka háta mögött kívülről zárta be az ajtót. Pedig most tudom csak, régi fényképekről, hogy milyen szép fiatalasszony volt édesanyám. Kedves szőke feje, szabályos arca, jó alakja volt, csak a felső ajkát tolta előre egy rendetlenül nőtt fog. De az volt a baj, hogy nagy szerénységében ő magát már lánykorában olyan világ csúfjának tartotta, és zavarta őt ez a nagy kiálló fog, melyet később is, ha nevetett, tenyerével eltakart. Mint fiatal lány és asszony, túlságosan szerény és félénk volt, eszes lénye, derűs humora később jobban érvényesült. A gyerekek is hamar megjöttek. Laci után tizenegy hónapra már én is jelentkeztem a Szinva-parti miskolci lakásban, melyben – a családi hagyomány szerint – keresztül-kasul szaladgáltak a patkányok. Mert már akkor Miskolcon laktunk, ott rendezgette az életét és kisbabáit a fiatal gyermekasszony, az én édesanyám.
Dr. Frenkel Ferenc
Önéletrajzi és önéletrajzi ihletésű válógatott írásait Bán Attila és lánya, Tőkésné Frenkel Anna-Mária rendezte kötetbe, amelyet a Kriza János Néprajzi Társaság adott ki. A könyvet 2026. március 23-án mutatták be Kolozsváron, az eseményről a Szabadság napilap is beszámolt. A kötetet hamarosan Szamosújváron is bemutatják, és megvásárolható a kiadó székhelyén.
A sorozat előző részei:
👉 Szamosújvár orvosának rejtett írásai, dr. Frenkel Ferenc kötete
👉 Dr. Frenkel Ferenc, életrajzi áttekintés
