0
0
Szamosújvárt először a Felső Második[1] utcában laktunk, szemben az örmény templommal, a Simay-féle sarokházban. Tőlünk a második házban laktak Schönfeldék,[2] akiknek hűséges barátságát mi, gyerekek szereztük meg.[3] Virágos udvarukat az öreg Schönfeldné, Róza néni gondozta, szép finom öregasszony, valóságos zsidó mágnás nénike. Férje, a délceg járású, recsegő hangú Kálmán bácsi kora reggel rangosan haladt a városháza során a boltját nyitni, mert órás és aranyműves volt, a maga készítette fülbevalókat és gyűrűket árulta szép kicsi boltban, ahol a kirakat mellett külön asztalon dolgozott csipeszekkel, vágóollóval, lángot erősítő irányító fújtatóval. Mint vándorsegéd, bebarangolt jó pár országot. Most pedig újságot járatott, talán az Egyetértést, s minden évben friss kalendáriumot olvasott. A templomban a tóraszekrény mellett volt az ülése. Később szeretetteljes öreg lovagja lett édesanyámnak, a vén herkópáter, aki egy-egy felköszöntő verssel meg is lepte, és virágot hordott neki. Gyalui Farkas,[4] a kolozsvári egyetemi könyvtár igazgatója rokona volt és tanulmányt írt róla. A nagyvásárokra készített sok-sok árut Ákos, a fia vitte szerte-széjjel Észak-Erdély minden vásárába: Láposra, Galgóra, Nagyilondára, Ludasra. Ákos nagyon szeretett a vásárokba járni, két nagy ládába felpakolva a helybeli fuvarosokkal, akik a csizmadiákat, tímárokat vitték mindenfelé. Minden nagyvásárt számontartott a mi pikáverünk,[5] csak dolgozni nem szeretett.
Az udvaruk hűvös, nagy levelű virágbokrokkal volt tele, liliomokkal, tubarózsákkal, lecsüngő fürtű, furcsa csengettyűvirágokkal, amilyeneket azóta sem láttam. Nagy cserépedényekben daturafák álltak, lefelé néző, nagy trombitás, szárnyas, illatos virágaikkal, meg mézszagú oleanderek. A mi udvarunkon is mindig volt virág, különösen fügefákból állott nemsokára egész sor, és ezek másodévenként be is értek, de a Róza néni kertje mégis szebb volt, üdébb, szagosabb.[6]
A mi pajtásaink a fiatal Schönfeldék voltak, Ákos bácsi és Ilonka néni, a felesége. A gyerekek barátja volt az ádámcsutkás, lomha termetű, pikáver úr, a minden játékra és csínyre kapható Ákos bácsi, a Kálmán fia. Nagyvásárkor ő látott el bennünket mindenféle trombitával, felfújható papírkígyó val. Minden nagyvásárkor már kora reggel ott ólálkodtunk a boltja előtt, akárhogy szidott miatta édesanyánk. A jó Ákos kézen fogva velünk jött a piacon nyüzsgő vásárra, a sátrakhoz. Akkor még az örmény templom előtti téren volt a piac. Tömérdek ember volt ott ilyenkor, bejött Hesdát, Szék, Füzes, Szentmárton, harsogott a négyszögű piactér. A sátrak teli áruval, mézeskalácsosok, az első közöttük a kolozsvári Virág, a tordai pogácsások, a játékosok, jóscédulát húzó papagájok, a széleken a jó illatú sercegő pecsenyesütők, hosszú sorokban a csizmadiák, szűcsök, ruhaárusok, koldusok is és szép számban nyomorékok. Az üzletek tele voltak vásárlókkal, mi meg haladtunk egyenesen a játékossátrakhoz, és hosszas válogatás után büszkén és harsányan vonultunk haza trombitáinkkal, papírkígyóinkkal, léggömbjeinkkel és sípjainkkal, mert Ákos bácsi mindig, céltudatosan a legzajosabbakat vásárolta meg nekünk, s jó anyánk megdöbbenve és szidva fogadott minket. De a legközelebbi nagyvásár alkalmából mi azért újból ott ólálkodtunk az Ákos bácsi boltja előtt, várva, hogy vigyen minket a vásárba.
Nagyvásárkor a legszebb volt a piacot az örmény templom tornyából nézni. Mi a százados kövekből épült nagy toronnyal különben is ismerősek voltunk, mert Kálmán bácsi, míg csak a lábai bírták, meg a szeme, a toronyórának volt szerződött, hűséges kezelője. Egy kis hátsó ajtón lehet a toronyba vezető lépcsőkhöz jutni, itt másztunk, kapaszkodtunk Kálmán bácsi után sok grádicson át. A vén órát ritkán kellett felhúzni, mánusait a varjak igazgatták, mégis pontosan mutatta az időt. Egy toronyszobában áll a szerkezet egy nagy poros üvegszekrényben. Az öreg herkópáter a sok nagy kereket és tengelyt igazgatta.
Szombat délutáni uzsonnára Ilonka néni vendégei voltunk, s ezeknek a kedves szombati uzsonnáknak az íze még mindég a nyelvemen van. Ilyenkor a legjobb befőttesüvegek kerültek felbontásra, s vidám hangulatban ünnepeltünk. Ugyancsak ide kerültünk át vendégségbe néha pár napra is, ha édesanyámék elutaztak. Schönfeldéknél együtt éltek a fiatalok az öregekkel, közös háztartásban. A sötét ebédlőszobájukban lámpafénynél ebédeltünk. Az asztalfőn, díványon Kálmán bácsi ült, fején széles, kerek, fekete selyemsapka, mellette kis asztalkán borosüveg, ahogy jó iparos emberhez illett. Nekünk szokatlan volt ez, mert nálunk nem volt mindennap bor az asztalon. Apám, ha mulatott is néha, otthon az asztalnál csak vizet ittunk, s ünnepi alkalomkor is csak később került bor az asztalra, amikor szőlősgazdák lettünk. De Kálmán bácsi gurmand[7] volt, maga nézett a konyhája után, s reggel megelőzve az örményeket is, harsány hangon alkudozott a piacon. Róza néninek így könnyű dolga volt: a szép fehér hajú öregasszony főzhetett kedvére. Az öregek hálószobája az udvarra nézett, itt meg az ebédlőben kedvére pipázgatott Kálmán bácsi és olvashatta ünnepeken a kalendáriumot. Az utcai szoba viszont a fiataloké volt, itt aludtunk mi is, ha vendégségben voltunk náluk. Nagy gaudiummal jöttünk, mert szerettük ezt a két nagy gyereket, akik sokat csókolóztak, mint a galambok, és minden játékba rögtön belementek. Szerettük a kedves, bolthajtásos házukat és a ketyegőórákkal teli boltot, a Kálmán bácsi érdekes, míves asztalát, ahol annyi várt és váratlan öröm ért bennünket. A barátság fennmaradt akkor is, amikor már más utcába költöztünk át. Mindvégig kitartott, míg a második világháború őket is elsodorta. De addig is többször csődbe mentek, kosztadók voltak, a jó pikáverék lakást cseréltek. Végül az ügyes, dolgos, jó ízlésű Ilonka vette kézbe sorsuk fonalát, és Pestre mentek a Pajor nevű előkelő szanatóriumba, kulcsárnő és beszerző állásba. „Muszáj tönkremenni annak, aki Kolozsvárra megy minden héten fürdeni, és lábkörmöt vágatni és hozza haza a disznó újságokat” – vélte jó anyám, aki nem volt prűd, csak józan és számító.
„Az udvart virágoskertté varázsolta anyám”
A Víz utcai ház keskeny udvarát virágoskertté varázsolta anyám minden tavasszal. Csebrekben, cserepekben állott a datura, fügefa, tubarózsa, meg az oleanderek. Ebben a kis kertben minden fácska és virág ismerős volt, ezek a virágok kísértek bennünket végig egész gyermekkorunkon, édesanyámat pedig haláláig, bár néha fogyott, néha szaporodott számuk. Az oleanderek illatos virágzása, a fügék termése évenként megismétlődő gyönyörűség.
Fényes, napsütéses napokon nagytakarítást rendezett anyám. A bútorokat, székeket, díványt, foteleket kirakta az udvarra. Két székre egy hosszú létrát fektettek, erre tették a párnákat. Lila, Nina szolgálólányok ütötték-vérték őket, mi pedig végigfeküdtünk egy-egy karosszéken, díványon, és süttettük magunkat a nappal nagy testvéri egyetértésben. De rá nemsokára nagy kergetőzésbe, futkározásba fogtunk, én, a fürgébb, vékonyabb elöl, végig az udvaron, le a Szamosig,[8] Laci, a tömzsibb, nyugodtabb lassabban, míg csak dühbe nem gurult, és most már teljes erőmből kellett rohannom, mert már komoly verés fenyegetett. Teljesen kifulladva egy díványra vetettem magam, és két lábammal az ég felé kalimpálva igyekeztem elhárítani a veszélyt. A gyengéknek ez a fegyvere sokszor megvédett, de még inkább a Laci nyugodt természete, jó lelke. Így nagyobb verésben ritkán volt részem, és általában nagyon jól megvoltunk együtt. Testi fölényét ravaszkodással, fürgeséggel, sírással pótoltam. Ravaszkodik a gyengébb, bátor és nyílt az erős. Jellemek így alakulnak.
A lakást akkoriban még acetilén világította. Egy hátsó kamrában álltak ennek a telepei, s mindég baj volt velük. Éles fehér fénye, kellemetlen hideg szaga volt az acetilénnek. A telepet örökösen lakatosok javítgatták[9] és felbosszantották apámat, aki kiszolgáltatottságát érezte a megbízhatatlan mesteremberekkel szemben, de nemsokára bevezették a villanyt a városba.
A konyhánkban akkor kedves szakácsnénk, Lila tanyázott. Barátkoztunk derűs arcával, gesztenyeszín hajával, törött cinkanál nyele volt a kontyába dugva, jó kérges kezén tompa, eldolgozott hüvelykujjaival. Sok mesét olvasott nekünk téli estéken, meg a János vitézt egy elnyűtt, sokat forgatott téglaszín fedelű Petőfi-kötetből, amelyen a költő elmosódott szobra volt látható, amint a Talpra magyart szavalja a Duna-parton. E hányatott életű könyv átélte gyermekkorunkat, és Krasznán kallódott el, egy Biri nevezetű verskedvelő szolgálónk kezén, hogy folytassa kalandos vándorlását nemzedékeken és osztályokon keresztül. A legszebb sors, ami egy Petőfi-könyvet érhet!
Jó cselédünk, szegény Lila, a drága lélek, tehénnek, udvarnak hű gondozója! A háború első éveiben a tetánusz vitte el tőlünk. Szép, kemény húsú, termetes asszony volt, vidáman uralta a konyhát, meg Nina unokahúgát, a mi barátunkat. Gyúrta a tésztát, vágta a laskát, dagasztotta a kenyeret. Nagymosáskor egész éjszaka mostak Ninával, és reggel egy pohár pálinka pótolta az alvást. Vidám téli estéken, amikor korán sötétedett, nála ültünk a jó meleg konyhában, ahol szorgalmas kézimunka, varrás mellett folyt a szó, bohóckodott még a komoly Laci bátyám is, hogy felvidítson oktalan duzzogásomból.
Vacsora előtt anyám gyakran felvette rövid, fekete perzsaszőrme bekecsét – nagyanyám ajándékát – és sétálni vitt minket egyenesen a Víz utcán, az örmény iskola karcsú turbános oszlopos kapuja mellett végig a téli estében. Színes, pisztolyos címerét Bunya polgármester verette le barbárul, engedelmesen 46-ban.[10] Az örmény templom kedvesen bólintott felénk, a régimódi duplafedelű házak megértően mosolyogtak hóbóbitájuk alatt, a piac sarkán a gesztenyesütők ismerősen kínálták a jó meleg gyümölcsöt, és mi sietve apróztunk anyánk mellett, jobbra-balra köszöngetve. Egy pár örmény asszony sétált huszártiszt gavallérjával, jégpályáról jöttek friss fiatalok a kivilágított utcán, öregebbek a litániáról, öreg kanonokok párosával, bírák tanárokkal. Anyám muffjába rejtette kezét illatos zsebkendője mellé. Havas tél után vidám tavasz és napsütéses meleg nyarak következtek. Büszkén sétált velünk anyám a virágos zöldellő Sétatéren. Egyforma kis ruhákba öltöztetett, rendesek és csinosak voltunk. Én szőke, szelídebb képű, Laci barna, vaskosabb. Majd a gyakran váltakozó német kisasszonyokkal folyt a játék otthon a beépített kapualj alatt. Otthon ez volt vidám játéktanyánk. Napos időben szivárványszínű árnyakat vetett rá a kapu felső színes üvege, mennyezetén négyszögletes nyílás volt. Csigás felvonó lehetett itt régebben, most néha ide veszett egy-egy feldobott labda.
A szomszédos Kopár-kerttől a mi udvarunkat magas kőfal választotta el, ennek lapos tetején sokat sütkéreztünk. Ez a kert jóval mélyebben feküdt a mi udvarunknál, a mulatságot ez hátborzongatóvá tette különösen édesanyám számára. Innen jó messze be lehetett látni a Sétatérre, meg az odavezető Fehér hídra. Az alattunk elterülő kert rendszerint üres volt, mert gazdája, Kopár bankigazgató, aki derék termetű, szakállas, mosolygó barna szemű bácsi volt, csak ritkán járt ide, és a kertet, akkor még nem sejtett kapcsolatok folytán, Szily kávés felesége és családja használta. Ide jártak a kövérkés Szily mama és a velünk egykorú Szily baba fürdeni a Szamos-árokra kiépített fürdőbódéba. Ebből a Szily babából később terebélyes asszony lett, de abban az időben még virgonc fekete szemű kislány volt, nálam jóval éberebb és nyitottabb szemű. Határozottan jobban fel voltak ébredve az érzékei, mint nekem. El is vitt egy párszor tapogatózóst játszani a Sétatér egyik bokrosabb részébe, mindég egy helyre, nem messze az akkori teniszpályától. Én azonban még sokkal butább kisgyermek voltam, semhogy alkalmas játszótársa lehettem volna, s így a veszedelmes játék abbamaradt, és ő nemsokára abbahagyta velem a barátkozást. Idetartozik egy másik kis szomszédunkkal való barátkozásom is. Ez a kis örmény fiúcska, két házzal lentebb lakott, mint mi, s egy ideig jártunk egymáshoz. Édesanyjának szép, kedves, barátságos arcára jól emlékszem. Elvált asszony volt, és az édesanyjánál lakott kisfiával. Ez a kisfiú is, ha lehetett, a díványtakaró alá húzott mindenféle praktikákra. De anyám egyszer észrevett bennünket két ajtó közötti búvóhelyünkön, s ezután már jobban ügyelt ránk. Szerencsémre nemsokára elköltöztek a városból, sőt a fiúcska pár évre rá meg is halt. Ezek a dolgok könnyedén leperegtek rólam, teljesen elfeledkeztem róluk, mert környezetem természetes és nyugodt hangulatú volt, s magamtól ilyen dolgokra sohasem gondoltam. Épp ilyen nyomtalanul vonultak el felettem a sokszor változó német kisasszonyok és óvodai ismeretségek. A szomszédsággal ismerkedtünk, a szomszédos boltokba, az Anka-féle papírüzletbe és Chevul testvérek kocsikenőcs szagú sötét boltjába, meg a jóságos arcú Kopár igazgatóhoz jártunk a szomszédos hitelbankba, aki egy-egy üres dobozzal vagy színes ceruzával ajándékozott meg bennünket. Akkoriban még nem éreztem azt a nagy elfogódottságot az emberekkel szemben, mint később. Beszédes, ragaszkodó gyerek voltam, és a vendégeknek hamarosan az ölébe kérezkedtem. Köztük különösen egy fiatalembert szerettem, a barna képű, sasorrú, vidám szemű Semlyén [Feldmann] Aurélt, talán azért, mert édesanyám is őt szerethette a legjobban.
Még egy szép meleg nyári napra emlékszem, amikor a Kopár-kerttel szomszédos Bodor-házat építették, s a kerítést egy időre lebontották. Egy kedves kislány jött át onnan és labdázott egymagában, fel-feldobva mihozzánk is a labdáját, a mi kerítésünkre, melynek tetején nekünk állandó tanyánk volt. Így folyt pár napig a játék, amíg készült az új kerítés, azután befalazták a rést, és a kedves játszótárs elmaradt. Később Kovács Anettában újból ráismertünk, a legszebb kislány volt gyerekkoromban.
Dr. Frenkel Ferenc
Önéletrajzát és önéletrajzi ihletésű válogatott írásait Bán Attila és lánya, Tőkésné Frenkel Anna-Mária rendezte kötetbe, amelyet a Kriza János Néprajzi Társaság adott ki. A könyvet 2026. március 23-án mutatták be Kolozsváron, az eseményről a Szabadság napilap is beszámolt. A kötetet hamarosan Szamosújváron is bemutatják, és megvásárolható a kiadó székhelyén.
A sorozat előző részei:
👉 Szamosújvár orvosának rejtett írásai, dr. Frenkel Ferenc kötete
👉 Dr. Frenkel Ferenc, életrajzi áttekintés
[1] Ma: Str. Ștefan cel Mare
[2] Schönfeld Kálmán – h. Róza, gy.: Ákos – h. Ilonka
[3] Ezeket a házakat az 50-es években lebontják, helyükben a mozi áll.
[4] Gyalui Farkas (1866–1952) művelődés- és irodalomtörténész, könyvtártudományi szakíró, író.
[5] Az angol Pickhaver vagy Pickaver családnévre utal, jellembeli tulajdonságot ír le: lusta, kényelmes ember.
[6] Később, 1929-ben Frenkel Laci a F.-nek írt levelében már így fogalmaz: „Az udvarunk a régi virágos. Anyám lelkemre kötötte, hogy írjam meg neked, hogy szebb, mint a szomszédé. Én ugyan a szomszédét nem láttam, de hidd el, fiam, hogy ez az udvar a legszebb a világon.”
[7] Gourmand (francia eredetű): nagyétkű, falánk. Gourmet: ínyenc. A szövegben mindkettő érvényes.
[8] Malomárok.
[9] Egy másik kéziratban hozzáteszi: „Esztegár leginkább, aki ma is él, és sütteti magát kapuja előtt az őszi nappal, rozogán, közel a százhoz, a legjobb zárfelnyitó a vidéken.”
[10] A következő fejezet első fényképen felfedezhető a kapu oszlopos, címeres felső része.
