0
0
Van valami különös abban, amikor fiatalok százai, különböző városokból, falvakból, határokon innen és túlról egyazon helyen gyűlnek össze. A Rákóczi Táborban – 2025 nyarán – nem csupán egy újabb programdús hetet zártunk: hazataláltunk egymáshoz.
Kilencszázan voltunk, huszonkét országból – és mindenki magyar. Ez nem csak szám, nem statisztika. Ez a mondat maga az élmény. Mert amikor az identitás nem földrajzi, hanem szívbéli kérdés, akkor történik meg az igazi csoda.
A tábor több volt, mint programkavalkád: séta a Nemzeti Összetartozás Hídján, íjászat a fák között, sárkányhajózás a Bodrog csillanó vízén. Több, mint táncház, mint éjszakába nyúló beszélgetések és felszabadult nevetések egy kvízest során. Ez a tábor emlékek szövete, melyek hídjai lesznek a jövő barátságaihoz.
A szamosújvári fiatalok számára különösen megható volt, hogy identitásuk, hagyományaik egy nagyobb, erősebb közösség részeként élhetnek tovább. Amikor egy borsodi srác és egy csíkszeredai lány együtt szurkoltak egy íjászversenyen, ott valami több történt, mint sport. Ott a nemzet egy apró mozaikja állt össze eggyé – természetesen, könnyedén, örömmel.
Az előadások nem csupán ismeretet adtak: példát is. Hogy lehet építeni, támogatni, figyelni egymásra, és együtt megélni a fiatalság felelősségét és szépségét.
Most, hogy újra itthon vagyunk, talán mindennapi rohanásba zuhanunk vissza. De a lelkünkben ott marad a Bodrog-parti naplementék fénye, az új barátok nevetése, és egy mondat: nem vagyunk egyedül. Soha nem is voltunk.
Szamosújvár büszke lehet ezekre a fiatalokra – és hálás lehet, hogy van hely a világon, ahol a határok csak térképeken léteznek, de a szívek közös ütemre dobognak.
