Szamosújvár orvosának rejtett írásai, dr. Frenkel Ferenc kötete

Read Time:3 Minute, 50 Second

dr. Frenkel Ferenc portréja / fotó: a család hagyatéka

Az idősebb generáció számára talán nem ismeretlen dr. Frenkel Ferenc neve. Bár Miskolcon született, kisgyermekként került Szamosújvárra, ahol nevelkedett, és élete nagy részét is itt töltötte. Orvosként a közösség megbecsült tagja volt. Az orvoslás mellett az írás állt hozzá közel, de szövegeit nem a nagyközönségnek szánta.

Önéletrajzi és önéletrajzi ihletésű válógatott írásait Bán Attila és lánya, Tökésné Frenkel Anna-Mária rendezte kötetbe, amelyet a Kriza János Néprajzi Társaság adott ki. A könyvet 2026. március 23-án mutatták be Kolozsváron, az eseményről a Szabadság napilap is beszámolt. A kötetet hamarosan Szamosújváron is bemutatják, és megvásárolható a kiadó székhelyén.

Tökésné Frenkel Anna-Mária kérésére az alábbiakban részleteket közlünk a kötetből.
Riti József Attila

Mi történik magával, doktor úr?

A napokban megjelent nálam Kíváncsi Aladár, a Krajcáros Igazság és a Mi Utunk segédszerkesztője. Régi ismerősöm, persze csak futólagosan. Ő is mindig fut, mint én a betegeimhez, s nincs időnk, hogy kibeszéljük egyszer magunkat. Ő elsősorban előfizetéseket gyűjt, mert ki van adva neki egy gyűjtési terv megyére, hónapra felosztva, amit teljesíteni kell: ennyi és ennyi látogatás, riport, megbeszélés, temetés és főképp előfizetés. Szervezőmunka. Itt hagy egy üres nyomtatványt, megkér, hogy most az egyszer ne ültessem fel, szervezzek előfizetőket és főképp szervezzem be saját magamat, és fizessek elő a Korunkra, Utunkra, az Új Életre, és a Napsugárra. Mutassam meg végre én is, hogy kultúrember vagyok, nekem is jól fog egy kis Napsugár, kezdjek Új életet, tartsak lépést a Korunkkal es térjek rá az igaz Útra. A mi Utunkra. Megígérem.

Vékony, sovány, csak középmagas, de tartalmas ember a segédszerkesztő, megiszik nálam 2-3 pohár szilvát, tegeződés nélkül, ez nem divat az irodalomban. Megnézi a kancsógyűjteményt, levesz egy-két könyvet a polcról, bejárja a lakást, megszagol mindent finom szaglásával, felméri bennem az írástudó, olvasó, de elvtelen, segítségre szoruló entellektüelt, és a következőket mondja:
– Doktor úr – lám milyen finoman elkerüli, hogy elvtársának szólítson –, mi tudjuk, hogy maga mostanában ír és ahelyett, hogy szépen leadná az írásait hozzánk, mi átnéznénk, megfésülnénk, megadnánk neki a hiányzó világnézeti aláfestést (tudjuk, hogy maga ebben gyenge), kijavítanánk a nyelvtani és stílusbeli hibáit, hogy a végén maga sem ismerné fel azt a kis írást, és megelégedéssel olvasná újra – ehelyett beteszi a fiókjába. Ez nem eljárás!
– Igyon még egy pohárral, szerkesztő úr! Látja azt a szép öreg olajoskorsót, sötétzöld mázast, domború tulipános díszítéssel? Kicsit nehéz, de kedves, szép darab. Ilyet nem lát a múzeumban. Hátamon hoztam be hat kilométeren át, esőben, Ormányból, ahol egy elhagyott színben hevert. Tudok tűrni es fáradni a kultúráért. Szeretem a népművészetet és mindent, ami eredeti, egyszerű és igaz. Mert ez a szép.
De láttam, hogy elkalandozom. Elhallgattam. Beszéljen ő, ez az ő hivatása. Illetlenség volt, és nem is szóltam a tárgyhoz. Persze, hogy írok, az ilyesmit nem lehet titkolni.

A karikatúra dr. Parády Kálmán munkája, aki F. diáktársa volt a dési líceumban, később pedig orvoskollégája. A hosszú orvosi gyűléseken együtt unatkoztak, eközben születtek Parády karikatúrái

– Hát akkor először is mondja meg, hogy mi készteti az írásra a maga korában? És aztán miért nem veszi fel velünk a kapcsolatot, maga kerül minket? Hogy képzeli ezt? Mi jól fizetünk!
Igazat adtam neki, ez a legjobb módszer egy kellemes, nyugodt társalgáshoz. Miért mindjárt ellenkezni.
– Tudja mit, mondta, olvasson fel valamit!
Most kutyaszorítóba kerültem, nem volt kedvem neki semmit felolvasni. Ez több lett volna, mint a tegeződés. De megsérteni sem volt szabad. Nem volt szándékomban előfizetni a lapjaira. Veszélyes játék volt. Nem jó izgatni a kutyát, akkor harap. A Kormos is így tett velem, az pedig a saját kutyám, hát még egy idegen kutyát, a más kutyáját. Most őszintének kell lenni, ez a lényeg.
– Nézze, szerkesztő úr, én naplót és szociográfiát írok, időtöltésből. No meg szerelmes verseket férjes asszonyoknak, karcolatokat az ismerőseimről, a mindennapokról. Ha ezeket publikálnám, nem tudnám többé kitenni az utcára a lábam, a legjobb ismerőseim fordítanák el a fejüket, vagy megvernének. Én a szerkesztő úrról is fogok írni egy karcolatot, és azt sem mutatom meg senkinek. Olyan ez az írás, mint a friss bor, jobb ha hordóban tartjuk egy ideig, javul az idővel, ha pedig gyenge, megsavanyodik, nem kár érte. Ennyi az egész. Ami pedig az előfizetéseket illeti, az én ismerőseim most mindnyájan bridzselnek, nincs idejük olvasni. Én pedig, amióta írok, már csak a saját műveimet olvasom. Ezt tudhatja, a mesterséggel jár.
Megenyhült. Sikerült leszerelnem. Megígérte, hogy felkeres, ha erre jár, és diszkréten eltette az előfizetési nyomtatványokat. Barátságosan elköszönt, elment. Azóta kerül, nem láttam többet.