Életrajz interjú Sütő Gyuszival

Read Time:10 Minute, 21 Second

Szamosújváron nőttem fel, ott laktam 1962 es 1980 között. A Petru Maior líceumban érettségiztem. Az örmény templom udvaran fociztam fiatal gyermekkent. Rengeteget kirándultam az Epreskertben, a Szent Peter dombon, a füzesmikolai hegyen.

Szüleim tanárok voltak a Petru Maior-ban, sok kirándulást szerveztek a diákokkal, úgyhogy úgy nőtem fel, hogy szinte minden hétvégén kimentünk, diákok, csapatostul, egy két tanár kíséretében. Nekem ez volt a normális. A lakásunk olyan kicsi volt, hogy alig fértünk meg benne, természetes volt a szabadidőt kint tölteni.

Biciklivel jártunk fúródni a széki tóra, és télen – amikor befagyott – a sima jégen korcsolyáztunk, hokiztunk.

1980-ban besoroltak katonának, majd 1981-1987 között az egyetemen voltam Kolozsvaron. Sok kalandban volt részem, kisgyermekkoromban, egyetemi éveim alatt, majd Brassóban, ahol mérnökként dolgoztam. Ezeket a kalandokat, történeteket többször elmeséltem az amerikai kollegaimnak. Csodálkozva hallgattak. Számukra az a világ, életforma, teljesen ismeretlen volt.

Sütő Gyuszi

Interjú Sütő Gyuszival

Mi késztetett a könyv megírásában?

Több dolog. Az egyik az emigráció, mert ez mindig egy kétes dolog az ember életében. A másik pedig az, hogy mindig meséltem a gyerekeimnek és a kollégáimnak az Intelnél. A gyerekeim már unták, de a kollégáim tátott szájjal hallgatták őket és egyre többen ösztönöztek, hogy megírjam őket. 2017-ben aztán eldöntöttem, hogy meg akarom írni ezt a könyvet, hogy a gyerekeim, a családom, a barátaim örökségében meglegyen ez az egyedi történetsorozat.

A történetek egyediek, mert a családom is az volt. Édesapám nagyon szerette a kalandokat, ezért nekem is jutott belőlük. Sok olyan dolog történt az életemben, ami nem mindenkivel történik meg. Például elküldtek a Duna-Fekete Tenger csatornához, a hadseregbe, volt a forradalom. Voltak olyan történetek, mind például a Securitatés, amiket nehezen tudtam megírni, vissza kellett pörgessem az életem, újra át kellett éljem őket. Úgy érzem, hogy ez gyógyító hatással volt rám. Amikor édesapám halálát leírtam elmentem egy faházban az erdőbe és végig sírtam. Még most is megteszem hogyha rágondolok, de mindenképp meg akartam írni, hogy megszabaduljak a tehertől.

A két magyarul megjelent könyved közül melyik kedvesebb neked és miért?

Nyilvánvaló, hogy ez a második, a Megpróbáltam, mert ez sokkal jobban belenyúlik az életembe. Az első könyvemben csak két történet van és egy több generáción áthágó mesetörténet. Kicsit olyan, mint a Kis Herceg, mert gyerekeknek és felnőtteknek való elemek is bele vannak beleszőve.

Tervezel egyéb könyveket írni?

Igen és részben meg is írtam őket. Az egyik az egy Verne Gyula stílusú regény, mert valakik ott ragadnak egy lakatlan szigeten, de a történet a jelenkorban történik. A másik egy nagyon humoros akció-vigjáték melynek cselekménye Amerikában zajlik. Rengeteg film készül, ami nem humoros, bár annak szánják. Az igazi humor, amit Charlie Chaplin csinált. Megpróbálok valami olyat írni, amit az emberek élvezzenek.

Az íráson kívül mi egyébbel foglalkozol?

Sok mindennel. Mivel szüleimet korán elveszítettem tudatában vagyok annak, hogy milyen rövid az élet, és így élem már 30-40 éve az életemet, emiatt, ha szép az idő kimegyünk a természetbe, kirándulunk, biciklizek, szörfvitorlázok, kárátézom, télen sízem, fotózok, filmet nézek, olvasok, faragok. Tele vagyok hobbival.

Szoktál Szamosújvárról álmodni?

Nagyon sokat, legalább havonta egyszer. Sokszor arról álmodok, hogy egy Delta sárkánnyal leszállok a Szent Péter domb gerincén, de álmodom a széki tóról, az állomásról is. A gyerekkoromban nagyon sokat néztem a gőzmozdonyokat. Ezeken kívül visszatérnek a Park, Vida Géza szobrai, a Szamos, a kőoroszlánok, a füzesmikolai domb, Ördöngösfüzes. Sokszor éjszaka álmomban hallom a kolomp hangját, a liba gágogását.

Miért választottad az emigrációt?

Rögtön a forradalom után az volt a nagy vágyam, hogy lássam a nővéremet, mert nem láttam előtte négy évig. Bár nem derül ki a könyvből a nővérem mindig a példaképem volt és nagyon fontos szerepet játszott az életemben. Amikor én kimentem ’90 júniusában már édesanyám is kint volt, kiment, hogy lássa a nővéremet. Igazából akkor nem az emigráció volt a célom, csak látni akartam a nővérem. Kimentem és rá két napra már volt állásom, szőnyeg pucolóként dolgoztam. Ezek mellett mindenhol fotóztam, ahol voltam. Hét hónapra rá kijött a feleségem és a fiam is, majd vettünk egy kicsi kocsit és mindenhova utaztunk. 1995-ben, amikor édesanyánk meghalt, úgy döntöttünk, hogy végleg ottmaradunk. Amúgy nem volt egy könnyű döntés mert minden fájdalmas volt. Fájdalmas volt eljönni, fájdalmas volt ott maradni, de számomra továbbra is nagy érték Erdély. Nehéz volt otthagyni Erdélyt, de a kommunista Romániában nagyon sokat próbálkoztam bekerülni egy számítástechnikai intézetbe, de mindenhol falba ütköztem és nem tudtam kamatoztatni tudásom. El is telt pár év a karrieremből, úgy, hogy nem tudták felhasználni tudásom mert vagy nem volt számítógép, vagy nem érdekelte őket. Most Amerikában érzem, hogy a tudásom gyarapodik és a karrierem épül, ami jó érzés. 1993-ban kaptam ezt az állást és azóta dolgozom az Intelnél. Ez egy löketet adott tudásomnak és karrieremnek. Úgy érzem, hogy az Intelnél a világnak segítek és így nem csak erdélyinek és magyarnak, hanem világpolgárnak vallom magam. Nem az volt, hogy feladtam az egyiket, hogy átvegyem a másikat, hanem a kettő kiegészíti egymást. Amikor hazamegyek akkor ugyanúgy énekellek, a rokonokhoz járok, meg templomba, élvezem a tájat. Vannak olyan ismerőseim, akik nem akarnak visszamenni az országukba, azt mondják, hogy elegük van. Ilyen például Gróf András (Andy Grove) is, az Intel egyik alapítója is, aki ’56-os menekül volt és már nem akar visszamenni Magyarországra.

Mivel másabb az Amerikai Egyesült Államok, mint Európa?

Amerika egy kontinens, ahol kanibáltól béke Nobel-díjasig minden van, ahol nagyon jó tudósokkal találkoztam, de gazemberekkel is, így nem mondható, hogy Amerika jobb, mint bármelyik más ország a világon.

USA-ban nagyon támogatják az új ötleteket. Európában ezeket az ötleteket sokkal nehezebb megvalósítani, ezért a legtöbb új találmány Amerikában jelent meg. A Szilícium völgyben úgy van, hogy ha megszületik egy ötlet akkor ma megalapítnak egy céget, pár órán belül megvan a weblapjuk és egy hét múlva már gyártanak is. Ott minden nagyon hamar zajlik. Ezt én nagyon szeretem. Nekem is nagyon sok új ötletem és szabadalmam van az Intelnél. A szabadalmaim amúgy itt vannak a falon.

Van, ami nem olyan jó Amerikában, például a családok nem tartanak úgy össze, a legtöbb ember nem a szülővárosában lakik. A kollégáim közül 99%-ban nem ott lakik, ahol született. A legtöbb esetben a gyerekek 18 évesen kirepülnek a családból és végzik a dolgukat. Nincs az meg, hogy több generáció együtt van és ezt nagyon hiányolom. Amerika nagyon jó az egészséges és nagyon jól felkészült embereknek. A beteg embereknek nagyon nehéz, mert nagyon jó de nagyon drága az egészségügyi rendszer. USA az extrémek országa, mindenki meg kéne látogassa egyszer, úgy ahogy az itteniek is meg kéne látogassák egyszer Európát. Nagyon sokat lehetne egymástól tanulni.

Milyen lett volna az életed, ha Erdélyben maradsz?

Valószínű Brassóban laktunk volna, mert ott éltünk előtte. Közel lehettem a Bucsecshez és a Brassó Pojanához. Valószínű, hogy a rendszerváltás után munkát váltottam volna.

Mi hiányzik neked a legjobban a gyermekkori Szamosújvárból?

Ami nagyon jó volt, hogy nem raboltak el gyerekeket. Itt nem hagyhatod kint a gyerekedet 100 métert sem, nagyon féltik őket. Az a nagy szabadság hiányzott itt, hogy hat-hétéves fejjel bárhova mehess. Parittyázni mentem 6-7 évesen az Epreskertbe és a szüleim nem is tudták hol vagyok. Már énekeltek a baglyok amikor hazaértem. Olyan világ volt az, mint a Pál utcai fiúkban, vagy a Legyek urában. Kialakult egy gyerekvilág és ennek szabályai. Pl. mindenkinek volt bicskája és senki sem vágta meg magát. Itt három szülő vigyáz két gyereket és bicskát nem engednek, hogy ne vágják meg egymást. A másik, hogy nagyon sok házban jártunk, minden utcasarkon volt egy-egy ismerősünk. Bárhova mentünk behívtak almástésztára, vagy egy pohár vízre. Itt nem igazán hívnak át vacsorára, nem engednek be belső világukba, csak ritkán.

Amerikában nagyon sok az autó, nagyon nagyok a városok és nem igazán mehetsz gyalog sehova. Az elmúlt években megjelent egy mozgalom, az úgy nevezett élhető városok, hogy bárhova elérhess 15 percen belül autó nélkül, gyalog vagy közszállítással. Erre a projektre több milliárd dollárt szántak és valahol a Préribe akarják felépíteni. Nem tudom, ha én ezt megélem, de ez a jövő zenéje.

Milyen volt pedagógus gyereknek lenni egy kisvárosban?

Voltak előnyök és hátrányok, de több volt az előny. A hátrányok közé tartozott az, hogy amikor én megjelentem az osztálytársaim lefagytak, nem mertek nevetni a szüleimről vagy a barátaikról, mert ugye a diákok mindig kinevetik tanárjaikat. Nem akartak előttem cigizni, hogy nehogy elmondjam szüleimnek. Habár legtöbbször befogadtak azt hiszem jobban érezték magukat amikor hazamentem a buliból, mint előtte. Nem bántott ez engem, érthető volt, hogy nem akartak a jelenlétemben cigizni.

Amikor vinni akartak a csatornához mondta édesapám, hogy mivel síző voltam betehet engem száraz edzésre, de azt mondtam, hogy menni akarok a fiukkal. Ott három hónapig együtt dolgoztunk és nem volt semmilyen privilégiumom. Ez jót tett nekem is és a barátságaimnak is.

Az előny az volt, hogy tanárok lévén a szüleim rengeteg erőfeszítést befektettek a tanításomba. Az egyetemen úgy éreztem, hogy a legtöbb tanár fegyverként használja a tudását és csak megalázni akarja a diákokat. Lehet úgy is tanítani, hogy a gyerekek szeretik és élvezik a tanítást, de lehet úgy, hogy a gyerekeket megalázod. Nekem nehéz volt, mert nagyanyámmal laktam, aki szenilis volt és nem volt fűtés sem, éhes voltam, biciklivel jártam mindenhova és álmos voltam és a tanár ahelyett, hogy elmagyarázna emberségesen azt mondta, hogy hülyék vagytok és nem vagytok jók semmire. Mi az AC – n (automatizări și calculatoare – automatika és számítógépek szak) voltunk, ahova nagyon nehéz volt bejutni, a legjobb középiskolák diákjai jutottak ide.

A szamosújvári tanárok nagyon jól tanítottak és azért nagyon hálás vagyok nekik. A tanári fizetés akkor is kicsi volt. Nem volt tévénk és rádiónk sem, csak könyvek és papírok, illetve biciklink, amit a méhészettel csináltuk. Az első farmernadrágot is 17 évesen kaptunk, de amikor tanításról volt szó akkor mindent kitettek magukból, órára jártam és ők fizették. Nagyon hálás vagyok, hogy megtanultam németül. Egy bárónőtől, Blomberg Erzsébettől, aki évekig lakott a házunkban. Nagyon hálás vagyok annak a nőnek, mert sokat tanultam tőle. Elmesélte milyen volt a Monarchiában a világ, hogyan jártak bálokba, Párizsba. Fantasztikus történeteket tanított. Édesanyám tanította az irodalmat, vitt szavalóversenyre, pedig nem szerettem, de ezáltal megtanultam jobban írni és jobban kifejezni magam. Ezért nagyon hálás vagyok neki. Édesapámtól a matematikát tanultam, ami nagyon segített a karrieremben. Olyan emberekkel dolgozom együtt, akik a legnevezetesebb egyetemekről érkeztek és én a legtöbbször jobban értem a mértant, mint ők és ezért nagyon hálás vagyok édesapámnak, aki olyan könnyedén és játékosan tanított. Emlékszem egyszer lemértük az árnyékot, a szögeket, megnéztük hol van a nap és kiszámítottuk az örmény templom magasságát. Apámnak egy adottsága volt az, hogy ilyen könnyedén tanította a matematikát és emiatt nagyon sok diákja évtizedekig emlékezett rá. Édesanyámban pedig nagyon sok érzelem volt. Olyan finom halk szavú volt és rá tudott vezetni a művek mondanivalójára.

Melyik a legkedvesebb élményed?

Nagyon sok élményem van, nehéz egyet mondani, de az egyik legkedvesebb amikor öt évesen édesapám felvitt a Radnai havasokba. Nagyon nagy élmény volt a házasságom vagy az első fiam születése. Ugyanúgy nagy élmények voltak, amikor először elmentem a tengerre, vagy az első káráté tábor, Stuparuval.

A legrosszabb élményed?

A legrosszabb élmény édesapám halála volt, az nagyon nyilvánvaló, mert nagyon fájdalmas volt. Édesapám annyi embert képviselt az életemben. Matektanárom, osztályfőnököm volt, méhészkedtünk együtt húsz évig, akkor együtt kirándultunk a Kárpátokban, folyóra mentünk, halásztunk. Sokkal többet töltöttem édesapámmal, mint bármely másik ember az apjával. Nagyon sokat jelentett nekem és nagyon sokat veszítettem vele. Mai napig fájdalmas az az űr, amit maga után hagyott.

Az utolsó éveiben kezdett összeomlani, láttam az összeomlás jeleit és nem tudtam mi az oka. Már nem olvasott komoly dolgokat és mintha érezte volna, hogy már jön a vége. Lehet, hogy már beteg volt, bár fizikailag nem mutatta, mert továbbra is erős volt és méhészkedett.

Mit üzensz a diákoknak?

Fiatal éveik nagyon fontosak az életükben, mert akkor alapozzák meg szociális életüket, kapcsolataikat, az iskolai tudásukat, mely sokat segít a jövőben.

Kerülni kell a rossz dolgokat, mint például dohányozni, inni, tévé vagy számítógép előtt ülni és órák hosszát gubbasztani. Negyven év múlva azok az élmények maradnak ment, amit barátainkkal együtt szerzünk a szabadban. A tévé és a számítógép előtt töltött idő kárba veszett idő. Inkább menjenek el tanuljanak meg táncolni, hegedülni, lányokkal beszélni, tartsák a kapcsolatot a nagyszülőkkel. Olvassák el a könyveket, olvassák el az én könyvemet!

Mindazok, akik még nem vásárolták meg Sütő Gyuszi könyvét (Megpróbáltam) az megteheti a következő linkeken:

https://ideakonyvter.ro/konyv/3080-megprobaltam-9786069091425.html

https://www.libri.hu/konyv/suto_gyuszi.megprobaltam.html

https://bookline.hu/szerzo/suto-gyuszi/12942017?page=1