1
0
Kiss Lehel 1984. május 18-án született Szilágysomlyón. Sarmaságon nevelkedett, a Zilahi Református Wesselényi Kollégiumban érettségizett 2003-ban. Teológiai tanulmányait a nagyváradi Magyar Baptista Teológiai Fakultáson és az Emanuel Egyetemen végezte 2004-2008 között. 2019-ben mesterizett teológiából a budapesti Baptista Teológiai Akadémián. 2014 óta az erdélyi magyar baptisták Történelmi Bizottságának elnöke. Még teológiai hallgató volt, amikor 2007-ben a Szamosújvári Magyar Baptista Gyülekezet és körzete meghívta lelkipásztorának. Felavatására és házasságkötésére 2009-ben került sor. Azóta családjával együtt a városban él. Eddig hat önálló kötete jelent meg. Irodalmi munkásságáért 2017-ben megkapta a Communitas Alapítvány Alkotói Ösztöndíját.
RJA. Nemrég megjelent a legújabb könyved, az Éneklő kövek. Hogyan született az ötlet? Milyen gondolatok kisértek végig a kivitelezéskor?
KL. Ez a könyv harminchárom mesét, mondát és legendát tartalmaz. Mindegyik egy-egy jellegzetes örmény helyszínhez, történelmi eseményhez vagy az örményekre jellemző dologhoz, tárgyhoz kötődik. Egymás után olvasva őket, szinte teljes körképet kapunk az örmény nép történelméről, kultúrájáról a teremtéstől kezdve a Timur Lenk-féle invázióig. Az egyháztörténet iránti érdeklődésem juttatott el ezekhez a történetekhez, amiket nehezen hozzáférhető, szűkszavú útleírásokban, utalásokban találtam meg, néhányat pedig örményországi utam alkalmával hallottam és jegyeztem le. Arra gondoltam, hogy hasznos volna szépirodalmi formában megírni, egy csokorban közreadni ezeket a magyar olvasók nagy többsége számára ismeretlen, megkapó történeteket. Örmény népmesegyűjtemények már jelentek meg magyarul, de ilyen jellegű könyv, mint az Éneklő kövek, tudtommal még nem született. Hosszú évek során, apránként összegyűjtöttem annyi ismeretet, hogy ezt az anyagot nem volt nagy feladat összeállítani – viszont Jakabffy Tamás, a Kriterion könyvkiadó szerkesztőjének buzdítása és sürgetése nélkül csak nagyon sokára lett volna – ha lett volna – belőle valami. A színpompás illusztrációkat Ermone Zabel Martaian készítette.
RJA. Első olvasásra úgy tűnik, hogy a könyv gyerekeknek szól. Valóban így van, vagy akár a felnőttek számára is van benne mondanivaló?
KL. A könyvben található írásokat egymástól függetlenül is lehet olvasni. Igyekeztem, hogy befogadhatók legyenek kisiskolás gyermekek számára is. A szövegek némelyikét a Napsugár közölte már, viszont mindegyik történet több értelmezési lehetőséget is rejt magában. A bőséges szómagyarázattal elsősorban a felnőtt olvasókat próbálom segíteni, hogy történelmi kontextusba tudják helyezni a történeteket.
RJA. Gyakran közölsz a Napsugárban, Szivárványban és lapunkban is. Milyen meggondolásból csatlakoztál ezekhez a lapokhoz?
KL. A Napsugárral való kapcsolatom kilencéves koromra nyúlik vissza, amikor először közölték az írásomat. Fodor Sándor leveleiben rendszeresen bátorított az írásra, később személyesen is többször találkoztunk – legutóbb utolsó születésnapja utáni napon, amikor előre megmondta nekem, hogy körülbelül mikor fogja átvinni Isten a másik létformába. Nyugdíjba vonulásáig Zsigmond Emese csikarta ki belőlem a gyermekeknek szánt szövegeket, mostanában pedig László Noémi. Valahogy mindig megtaláltak a lapokkal kapcsolatos feladatok. A középiskolában, a Zilahi Református Wesselényi Kollégiumban rám bízták a diáklap szerkesztését; azidőben a megyei hetilapban, a Szilágyságban (amelynek elődjében Ady közölte első verseit) éveken át több rovatot is vezettem; Sarmaságon felnőve országos egyházi lapunkba velem íratták meg a gyülekezetünkkel kapcsolatos beszámolókat. Úgyhogy a lapokban való közlés számomra sohasem volt hobbi, önérvényesítés, hanem szinte mindig feladat, munka, szolgálat.
RJA. Melyik az a gondolat, amely végigkíséri munkádat, amely minden kötetedben előfordul valamilyen formában?
KL. Írásaim nagyon változatosak tartalmukat, terjedelmüket, műfajukat és műnemüket tekintve, ezért nincs egyetlen közös szál, amely egységbe foglalná őket. Viszont egyikben sem található olyan elem, amely nem bibliai, keresztyén világnézetet tükrözne.
RJA. Miért lesz valaki költő vagy író? Te miért és hogyan lettél publikált szerző?
KL. Erre nem tudok pontosan felelni. Az biztos, hogy magamról sohasem írtam le vagy gondoltam, hogy költő, író volnék. Ha más mondja azt rólam, ellenérzéséket vált ki belőlem. Egyetértek Kányádi Sándorral, aki azt mondta, hogy valakinek a költősége, írósága talán csak évszázadok múlva fog bebizonyosodni. Családomban mindkét ágon (legalább öt generációra, az örmény származású felmenőkig visszamenően) találunk festőművészeket, zenészeket, versfaragókat – valamit hoztam magammal a genetika szintjén is. Azt azonban töretlenül hiszem, hogy az írás sok-sok területén végzett munkám, akárcsak a lelkipásztori hivatásom, Isten eleve elrendelésében gyökerezik, és az Ő gondviselése szerint bontakozik ki.
RJA. Összeegyeztethető-e írói és lelkészi küldetésed? Melyik a közös kapocs vagy gondolat?
KL. Nem szükséges összeegyeztetni, mert nem lehet elválasztani. Az irodalmi tevékenység révén Isten olyan lehetőségeket nyit az Ő szolgálatára és jobb megismerésére, amikben „csak” lelkészként nem biztos, hogy részem lenne. Hosszú volna ezt kifejteni. A szakmai ismereteket, amiknek nagy részét nem elkötelezett keresztyén újságíróktól, művészektől, „könyvcsináló” emberektől nyertem, lelki könyvek, kiadványok (sokszor más szerzőkéi) létre segítésében tudom kamatoztatni. Volt olyan eset, hogy valaki csak a Napsugárból ismert, és egyszerre tíz darabot rendelt az igehirdetés-kötetemből. Nagy dolog az is, hogy olyan szerzők, akik csak formálisan, vagy egyáltalán nem tartoznak egyházi közösséghez, és akiknek a munkásságából gyermekeim talán érettségizni fognak, megosztják velem lelki vívódásaikat, és én elmondhatom nekik az evangéliumot. Irodalomtankönyvek szerkesztésekor gyakran kikérik a véleményemet, így többször eszköz lehettem abban, hogy ne szülessenek meg, illetve ne kerüljenek gyermekek tízezrei elé olyan szövegek, amik szembe mennek a bibliai értékrenddel. Csupán, mint baptista lelkipásztor, biztosan nem kaphatnék ilyen lehetőségeket a szolgálatra, meghívásokat iskolákba, konferenciákra, mint így, hogy néha írok is.
RJA. Irodalmi téren milyen terveid vannak?
KL. Szeretném kiadni az eddigi szamosújvári szolgálatom idején elhangzott temetési igehirdetéseimet, ugyanakkor az évek során, babakocsi tologatás közben összegyűlt egy kötetre való gyermekvers, ami már a kiadónál van.
RJA. Térjünk rá a lelkészi pályára is! Miért lettél lelkész, milyen megvalósításaid és terveid vannak ezen a téren?
KL. Zárkózott, lámpalázra hajlamos gyermekként azt mondtam, hogy olyan munkám lesz, amely során nem kell emberek közt lennem, és nem kell beszélnem. Ma is csodálkozom rajta, miért hívott el Isten engem, aki természet szerint egészen az ellenkezője vagyok annak, amilyennek a lelkészi szolgálathoz alapvetően szükséges volna lenni. Isten meggyőzött arról, hogy csak akkor lesz teljes az életem, és egyedül csak akkor van üdvösségem, ha felismerve elveszett állapotomat megsiratom azt, és csak Őbelé kapaszkodom. Megadta nekem azt a kegyelmet – amelyre kivétel nélkül mindannyiunknak szükségünk van – hogy felismerjem Jézusban személyes Megváltómat, aki életét adta értem. A Vele való járás öröme minden addigi elképzelést és tervet felülírt, és hosszadalmas, nagy tusakodások árán igent mondtam a lelki szolgálatra való elhívásának. Legnagyobb „megvalósításnak” azokat az alkalmakat gondolom, amikor valóban elmélyülve, az Ő jelenlététől áthatva tudok imádkozni, és amikor őszinte, feltétel nélküli szeretettel, Neki engedelmeskedve tudok megtenni vagy mondani bármit is. De ez is kegyelemből van! Továbbra is erre szeretnék törekedni.
RJA. Beszélj, kérlek egy kicsit a sokgyerekes élet szépségeiről!
KL. Erről egy külön könyvet lehetne írni. Viszont el kell mondanom, hogy abban, hogy nekünk szép a „sokgyerekes élet”, a feleségem, Mélea személyiségének, áldozatkészségének, felülről kapott erejének döntő szerepe van. Mind a négy gyermekünket Isten ajándékaként vártuk és fogadtuk, és bátorításul mondjuk, hogy négy gyermek egyáltalán nem sok!
